Még mielőtt elkezdeném  értekezésem, le szeretném  szögezni, hogy ezekre  a gondolatokra nem most ébredtem rá..

Az ilyen dolgokat  az ember tudja, tudatosítja,  csak éppen a körülmények, lelki állapota, és egyébb tényezők meggátolják abban, hogy  ki tudja aknázni a bennük rejlő bölcsességet, tanulságot,....

Az ember lelki világa igen érdekes,  többek között  annyira sebezhető és befolyásolható, hogy így  az érzelmek az észérvek fölé kerekednek. 

Vagyis  ha az ember érzelmeitől irányíttatva cselekszik, hoz meg döntéseket, ez nem a tudatlanság, vagy éppen az információk hiányának az eredménye, csak  a lelki világában megfigyelhető labilitás  tükröződése..

S ezen  „felismerésem“  önmagam irányába,  igen  göröngyös úthoz köthető..

Tehát nem  egy pillanatnyi megvilágosulás eredménye, inkább egy hosszas,  küzdelmes  munka mérföldköve.

Mely tényleg csak egy mérföldkő, nem végállomás, hiszen nagyon hosszú út van még előttem..

De vissza a témához.

Pesszimista vagy éppen optimista az ember...?

Vagyis azon siránkozom-e, hogy a poharam már félig kiürült...

Vagy annak örvendek, hogy még félig tele ven....

Megint más azt vallja, hogy a pohár mindíg tele van, csak az a kérdés mivel. 

Vagy éppen ha  több összetevőből áll a pohár telítettsége, akkor az a kérdés miből mennyi van, s mi mit jelent....

De most nem ez a lényeg, nem ezt szeretném boncolgatni, inkább a legkézenfekvőbb magyarázatnak teret engedni...

Vagyis milyen a mi poharunk volt Tanúké,  kik évtizedeket töltöttünk a szervezetben....

Kik fiatalságunkat,  erőnket áldoztuk egy ügyért , melynek  egy kicsit túlzásba esve, talán semmi köze sincs azon nemes célhoz, melynek kapcsán szolgáltunk....

Igen,  évtizedek, fiatalság, erő, család, bánya, börtön stb.....kell  ennél több veszteség egy ember életében ?

Talán már csak a halál ?

Vagy egyáltalán veszteségek ezek ?

Amikor  az ember minderre rádöbben, vagyis hogy mindent feláldozott, mindent elviselt, mindent megtett egy ügyért, ami  lényegében csak  egy szervezet pszichológiai játéka emberek befolyásolására és kihasználására a legnemesebb köntösbe bújtatva,  .......hát mondjon bárki is  bármit, az első reakció a felismerés után, hogy a poharam / hogy milyen mértékben is, ez sok mindentől függ, idő s áldozat  függvényében / de üres...

S személytől, tulajdonságoktól, átéltektől stb, függően ez a felismerés utáni állapot..letargia.. eltart egy bizonyos ideig...

Az üresség érzése...a harag azok irányába kik ezt tették velünk/ nem vonom kétségbe az egyén bizonyos fokú saját felelősségét  sem/.. stb..

Van ki gyorsan túlteszi magát mindezen, és képes meglátni a pohár telt részét....

Van kinek hónapok..kinek évek  kellenek...

S van,  ki  erre sosem  lesz képes, hiszen oly sebeket hordoz, melyek már sosem fognak behegedni..

Nekem nagyon nehéz volt,  s még most is az...

De köszönhetően igen sok tényezőnek, az eltel időnek, mások segítségének, stb..stb..stb... lassan kezdem észrevenni, hogy azért maradt a poharamban még  valami.

Vagyis nem is olyan üres mint azt kezdetben gondoltam...

Nem ecsetelem most problémáim...

De biztosan ehhez kellet egy huzamosabb idő, környezeti befolyás, és sok sok  tevékenység és cél , amit még az ember ki tud tűzni, és el is tud érni....

Szinte ugyanaz mint egy komoly baleset után, amikor az ember újra tanul járni...

Kell a hit...a segítség..és igen, igen kemény személyes erőfeszítés,  küzdés....

Igaz tudatosítania kell, már nem lesz belőle baletttáncos...de „ember“ még lehet..

Nem azt mondom hogy az állapotom néha nem olyan mint egy hullámvasút..

Van ugyanis hogy ha a kezem közé kerülnének „drága szerető volt testvéreim“  hát... hogy is mondjam, nem éppen üdvözlésképpen veregetném meg vállukat...

De azt veszem észre, mintha lassan  látnám  a fényt  az alagút végén ....igaz nincs még minden ügyem lezárva....de remélem sikerül..

S mint említettem a félig telt pohár tudatosításában nagyon sok tényező játszik nálam közre..többek között a történelem..

Nagyon szeretem a történelmet, hiszen az emberiségnek  abból kellene okulnia, nehogy újból az elődök hibáit kövesse el../ csak sajnos ezt nem teszi, hiszen nincs sok jele az okulásnak../

Vagyis a történelem.

Egy konkrét példát említenék meg, egy olyan személy életéből  ki a felvidéki magyarság vezetője volt  az elmúlt század 30- as éveinek  Csehszlovákiájában, majd a második világháborús Szlovák államában...

Igaz elég megosztó a  szerepe, melyet a háborús Szlovák parlament képviselőjeként játszott..de nem méltatni vagy éppen kárhoztatni szeretném tevékenységét...

Gróf Esterházy Jánosról van szó, s  egy vele kapcsolatba kerülő személyről..

1947- ben halálra itélték...

Két évvel később életfotytiglanra enyhítették büntetését, majd  egy amnesztia folyamán 25 évre mérséklődött a bűntetése,...

1957 március 8.-án a morvaországi Mírov börtönében halt meg.

Büntetésének egy részét Szibériában töltötte...S ott is történt a következő eset..

Kórházba szállították a grófot,  mivel annyire legyengült....S ott  egy magyar fiatalember vette gondozásába ápolóként...Ő szintén azért került  kórházba, mert nagyon legyengült és fizikailag a nehéz munkára már hasznavehetetlen volt, de ő ápolóként jutott oda/vagyis azért nem volt olyan rossz állapotban mint a gróf, ki  kezelésre szorult/. Nos ő viselte gondját a grófnak egyedüli magyarként az adott helyszínen... Ez a fiatalember is hamis vádak alapján lett elitélve s deportálva Szibériába  tíz évre...melyből nyolcat le is ült.....A két személy kapcsolata ezen helyzetben s helyszínen kezdődött s végződött is.. Miután a grófot kiadták a Csehszlovák hatóságoknak, a „névtelen“  fiatalember  8 év után szabadult.

Az egyik egy  ismert személy, ki egy nemzetiség sorsáért vállalt felelősségéért  halt mártírhalált...,kiről mind a mai napig megemlékeznek, szobrokat állítanak neki, stb.....

A  másik egy „ismeretlen személy“,  még én is elfelejtettem a nevét, pedig olvastam...

De végeredményben nem ez a lényeg.....

Igaz minden férfi szeretne „nagyot“ alkotni, hogy tiszteletnek, megbecsülésnek örvendhessen, s  esetleg  az utókor..minimum a családja megemlékezzen róla.

De ez is inkább a férfi hiúság eredménye, mint lényeges dolog..

Hány ilyen sors volt nemcsak az említet időszak, de az emberiség egész  történelme  folyamán...az egyik vagy éppen a másik említett személy sorsát figyelembe véve ?

Névvel vagy éppen névtelenül ?

Hány embert börtönöztek be ártatlanul a nácik, kommunisták, hogy csak a közelmúltat említsem...

Hány családot, sorsot, életet tettek tönkre....

Hány forradalmárt árultak el társai halálba küldve őt....

Hányan  látták nemes elveik halálát,  vagy éppen az elveik eredményeként okozott halált..így vagy úgy...

Embermilliók..tíz.. netán százmillíók ?

Túl nagy e tekintetben az áldozatok száma, túl nagy kiáltást hallatnak, hogy mi azt  ne halljuk meg....

Csak az a baj,  sokszor még így sem halljuk !

Hányan vállalták a mártírhalált egy eszméért, vagy egy olyan személyért, kiről úgy gondolták, érdemesebb az életre, mivel ő élteti az eszmét, a forradalmat, ő álltal vállhat valóra mindaz amiről álmodtak...

S mikor a végén minderről kiderült,  mintha csak hiábavalóság lett volna, csak egy kiáltás, melyet úgy is elfojtottak...mellyel visszaéltek, melyet elárultak s eladtak..melyet képtelenek voltak kivitelezni, belső vagy külső tényezők miatt...

Hát akkor mindezen erőfeszítés  értelmetlen és hiábavaló volt ?

Értelmetlen áldozatok ...?

Nem, nem mondanám...

Talán egy részükre szükség  is volt, az emberiség okulása, előrehaladása,tapasztalatszerzése,  önmaga megismerése és megértése érdekében...

Ugyanis mindennek valahol kell hogy legyen értelme..

Kell hogy legyen értelme az áldozatainknak, s nemcsak lelkiismeretünk de létünk miatt is.....

Így  mindennek fényében tekintve „Tanúságunkra“ mit  mondhatnék ?

Egyáltalán van-e jogom csak említést tenni arról, hogy az a szóban forgó pohár félig üres, s ezen keseregni, mikor is a poharam sokkal telítettebb  mint másoké, kiknek talán már egy csepp sem maradt......?

Épp ésszel azt mondom, adjak hálát az Istennek, hogy félig tele van a poharam...s ezt tudatosítva lépjek tovább...

Lelki világomat figyelembe véve azonban azt mondom, nem igérhetem meg, nem igérhetem meg  hogy ez mindig így lesz,...

Ezért is vagyok  „csak egy ember“...

De igyekezni fogok...köszönhetően /többek között/ fájdalmas  történelmünknek, a keserű sorsoknak,  melyek mellett az ember nevetségesnek tűnik saját nyavajgásával és fájdalmával...